A halál közeli élmény, mit is állít erről aBiblia

  Emberek esetében a halál közeli állapotból visszatérők ötöde számol be "túlvilági élményről": fehér fényű látomásról, élete lepergéséről, vagy arról, hogy "felülemelkedve magán" kívülről látta a testét és annak környezetét.
                                       

     A halálközeli élmény legújabb tudományos magyarázata nemrég jelent meg,

 különböző hírforrásokban. A Biblia mit állít erről,azt lejjebb elolvashatod.                   

Szinte mindegyik halálközeli élményt túlélő keresztény feltette  a többnyire költői kérdést: ’Vajon a lélek tényleg halhatatlan?’ ’Az ember lélek, vagy csupán lelke van neki?’ Hiszen a Biblia mindkettőt állítja. ’Tényleg van örök kárhozat, vagy csak örök üdvösség?’

    A LÉLEKRŐL. 

Az I Mózes 2:7 szerint:
„Azután megformálta az Isten az embert a föld porából, és életlehelletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé.”
Ez utóbbi kifejezés héberül nefes haja, ami fordítható élő léleknek is. C. Westermann (1976) Ószövetség-kutató a következő kommentárt adja:
„…az ember nem több alkotórészből áll, mint test és lélek, stb., hanem egy ’valamiből’, és ez a föld pora, ami életet kapva emberré lett… Az ember nem kapta meg Isten lehelletét magába, hanem Isten leheli belé az életet.”
Az Ószövetség nefese az Újszövetségben a psyché fogalmának felel meg, nem kevés jelentésbeli nüanszot felmutatva. Vannak a Bibliában olyan részek is, amelyekben a test és lélek megkülönböztetik, sőt el is válik egymástól.
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket [psyché] meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” Máté 10:28.
A Teologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament (1977) szerint a nefes és a psyché az élet székhelye vagy az élet; természetes lét és az ember élete; eleven lélek; belső emberi élet… én, személy, személyiség; amelyen belül halálról és életről, romlásról és üdvösségről döntésre kerül sor. Tehát a lélek egy olyan fogalom, amely mind az ember személyére, mind egészére, mind annak lényeges tulajdonságaira is vonatkoztatható.
    A HALHATATLANSÁGRÓL. 

  A léleknek, mint az ember nem anyagi, halhatatlan részének fogalma az európai kultúrában keresztény hatásra jött létre, megelőző mitológiai képzetek számos stációján át kristályosodva ki. W. Wundt szerint meg kell különböztetni a ’szabad lelket’ (psyché) a ’testi lélektől’; a lélektől mint lélegzéstől, és mint a testet elhagyni képes árnyéktól.
A halál utáni létről a következőképpen számol be az Ó- és Újszövetség. Az ember mint lélek, vagy egyebütt szellem-lélek-test egysége, a testi halállal feloldódik, hogy az ítélet napján, a test feltámadásakor ismét helyreálljon. A halál és a feltámadás közötti időben (köztes állapotban) az ember, mint személy tovább létezik, még földi, materiális teste nélkül is; a személyes kontinuitást az emberi én, illetve a lélek továbbéléseként lehetne jellemezni. A lélek ebben az értelemben a materiális halálon át tartó emberi személyiség. Máté 10:28; Lukács 16:19-31; I Péter 3-19, és az Ószövetség Seolról szóló részei konkrét utalások arra, hogy létezik egy köztes állapot, és egy további lét az ember halála után. W. Trullhaas (1965) értelmezése szerint feltámadás és halhatatlanság nem ellentétei, hanem függvényei egymásnak; héj és mag kapcsolatban állnak, s a feltámadás a halhatatlanságban való hit egy módja. Az Újszövetségben a halandóság olyan emberi jellemző, amely csak a földi testtel összefüggésben fordul elő (v.ö. Róm 6:12; 8:11; I Kor 15:53; II Kor 4:11; 5:4). A földi test mulandó, azonban az új test – melyet a továbblétező ember személyes folyamatosságában az ítélet napján, a feltámadáskor kap – az elmúlhatatlan (I Kor 15:35-54; II Kor 5:1-10; Fil 3:21).
    KERESZTÉNY ÉS PLATÓNI HALHATATLANSÁG.

A bibliai tanítás és Platón felfogása közt az alábbi főbb különbségek találhatók.
1. A platóni filozófia a testet ’a lélek tömlöcének’ tekinti, és ezért a lelki-szellemi szférával szemben leértékeli. Szemben áll ezzel a Biblia hangsúlyos része:
„Az Ige testté lett.” Ján 1:14.
Az I Mózes 1:31 értelmében az ember mint egész, „igen jó” alkotás; a Bibliában a test soha nincs leértékelve.
2. Platónnál nem találjuk meg a test feltámadását; elgondolása szerint a halálban a lélek elillan a testből, mint egy pillangó. A Biblia viszont annak ad hangsúlyt, hogy egy időleges test nélküli köztes állapotot („mezítelenség”, „felöltözetlenség”, II Kor 1:5-10) a test feltámadása követi. Hogy az ember testi mivolta semmiképpen nem értékelődik le, az Krisztus testi feltámadásában, és minden ember jövőbeli testi feltámadásában jut kifejezésre.
A fenti fogalmi szótár magyarázata szerint a lélek üdvössége ennélfogva a Bibliában „mindig a test feltámadása, tehát a léleknek új testté válása” értelmében veendő.
3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy az ember a halál után az emberben lévő ’istenihez’ tér vissza. A halhatatlanságot Platón mint kvalitatív képességet említi, amellyel minden ember természeténél fogva rendelkezik, függetlenül egy személyes Istenhez fűződő valamiféle kapcsolattól. A Biblia nem ismer semminő olyan ’istenit’, mely az emberben képességként jelen lenne, hanem az összes ember bűnbeeséséről beszél, mellyel eredendően rendelkezik, és az ebből következő halálról, amit az életben elmulasztott megtérés hiányában az örök kárhozat követ. Az örök élet – értendő ez alatt az örök üdvösség – egyes egyedül Isten adománya, szabad ajándéka (Róm 6:23; Mt 25:31; Jel 21:11-15). Isten egyedül rendelkezik a halhatatlanság felett; ő adja az embernek örök üdvösségét avagy örök kárhozatát.
4. Platón az emberi preegzisztenciából indul ki: ez részben még a lélekvándorláshoz is kapcsolódik. A lélek halhatatlanságának tételére épül Platón ideaelméleti hipotézise, a visszaemlékezés (anamnésis) gondolata: a lélek nem a természeti világ keletkező és pusztuló tárgyai révén tesz szert ismereteire, hanem e tárgyak szemlélése csupán felébreszti benne a megfelelő ideák szunnyadó ismeretét, melyre a lélek a testi születést megelőzően, az ideák birodalmában időzvén tett szert (Phaidón 75C-76A).
A Biblia ugyan ismer egy Istentől eredő, az ember életére vonatkozó tervet már fogamzása előtt (v.ö. Zsolt, 139:16; Jer 1:5), és ismeri az emberek örök, Isten általi kiválasztását (Ef. 1:4). Ellenben az embernek fogamzása előtti létéről konkrétan nem esik szó. A preegzisztencia gondolata a Bibliában sokkal inkább Jézus Krisztus igei mivoltának tekintetében fordul elő.
            A KÁRHOZATRÓL. 

  A Pokol: görögül Hadés, latinul (locus) infernus (alsó hely): ez utóbbiból ered az olasz Inferno, francia Enfer; majd a német Hölle, angol Hell, óskandináv Hél. A pokolról való képzetek az égi és föld alatti, a fényes és sötét világ dualitásának hátterén jönnek létre. A túlvilági büntetések érzékletes képei felülmúlják a földi kínzatásokat: ez egyaránt vonatkozik a kereszténységet megelőző egyiptomi mitológiára, a dualizmustól átitatott óiráni vallásos képzetekre, és ugyanígy a pythagoreusok és Platón (Az Állam) ún. ’filozófiai mitológiájára’ is.
A bibliai nyelvekből megkülönböztethetők – ha nem is teljes egyértelműséggel – a következők: Abyssos (gör.: mélység, alvilág, főleg a megbüntetett démonok börtöne: Lk 8:31; Jel 9:1); hasonló jelentésű a Tartaros is (II Pét 2:4). A Seól (héber) illetve a Hadés (gör.): az anyagtalan személyek, azaz lelkek feltámadásig való ideiglenes tartózkodási helye, mind az igazaknak, mind a nem igazaknak: ezeket ugyanakkor hatalmas szakadék választja el egymástól, az igazak lakhelye az „Ábrahám kebele” (Lk 16:22) vagy a „Paradicsom” (Lk 23:43). A gyehenna (gör.) az elveszettek végső tüzes pokla. A gyehenna eredete az arámi gehinnom szó, a dél-jeruzsálemi Hinnom-völgy után, ahol is Jósiás idejéig pogány gyermekáldozatokat mutattak be; később a temetetlen holtakat égették el itt. Tehát az Újszövetség gyehennája, ez a tüzes mélység – melyet Jézus a ’sírás és fogcsikorgatás’ helyeként jellemez –, ez a végső idők büntetése, amely örökké tart. Különbözik a Hadéstól, amely a feltámadás előtti időszakban szolgált a halottak tartózkodási helyeként. A gyehennára az Újszövetségben a következő szinonimákat, képeket találjuk még: sötétség, tűz, örök tűz, tűz és kén, tüzes tó, kénnel égő tűz tava, tüzes kemence, az örök tűz büntetése, kiolthatatlan tűz, gyötrődés.
A keresztény hagyományban a pokolraszállás (gör. katabasis eis adu, lat. descensus ad inferos) Jézus Krisztus poklokra történt alászállása a kereszthalál után, amely a sátáni erők fölötti diadalt fejezi ki. Krisztus, „eme fény, az örök fényesség sugara” megdönti a Sátán uralmát (Nikodémosz Ev.)

   

  Ez is erdekelhet

Megtérők imája.